ZEN SZEMMEL, ZEN SZÓVAL

       Talán mindenki számára ismerős a látvány, amelyet a klasszikus, hagyományos japán szobabelső nyújt. Ha részletek nem is maradtak meg, a falra függesztett, fehér alapon fekete vonásokkal megfestett kalligráfia képe bizonyára felidézhető. A kis házi szentélyben, a tokonomá -ban elhelyezett, mindig alkalomhoz illően kiválasztott kalligráfia látványa akkor is szembeötlő, ha nem értjük feliratát. A felirat jelentése azonban újabb dimenziót nyit. A költemények, bölcsességek mellett ez többnyire egy úgynevezett zengo , zen mondás, egy jellemző kifejezés, szólás, amely egy sajátos textusból, a zen buddhizmus vallásgyakorlatában eszközként szolgáló írásműből, egy kóan -ból idéz. A tekercskép, a kakemono tehát nem csak látványelem, miként a helyiségben elhelyezett egyéb tárgyak sem csak azok, hanem olyan jelentéshordozó, amely implicit tartalmakra utal. A zengo felhívás, amely meditációra, elmélyülésre szólít fel, olyan belső munkára, amelynek során utalásainak tartalmai kibomlanak és

       „mu”  – n incs! Alighanem furcsa az észlelés kapcsán azzal foglalkozni, amit nem észlelünk, ami nincs az észlelésben. Ha tág értelemben vesszük ezt, akkor el is veszítjük a talajt a lábunk alól, hiszen az észlelés mint olyan mindenkor aktuális, itt és most, a jelenben zajlik, így beláthatatlan és parttalan mindaz, ami éppen nincs benne, ami nincs éppen itt és most, mindaz, amit éppen nem észlelünk. Nem ebben az irányban keresgélünk azonban tovább, hanem, még mindig csak közelítésként, egy pillanatnyi figyelmet fordítunk olyasmire, ami ugyan benne van az észlelésben, csak éppen nem vesszük észre, így könnyen úgy tűnhet, mintha mégsem lenne benne. Ilyenek azok az észleletek, amelyekkel egyáltalán nem foglalkozunk, ha valamire, egyetlen dologra, nagyon odafigyelünk. Ilyenkor úgyszólván nyoma vész az érzékelhető világnak, mintha nem is létezne, mert figyelmünk fókuszában csakis egyetlen tárgy áll. Ha azonban jobban megnézzük (most arra gondolok, hogy odafordulunk saját észlelésü

          „kacu”  –  !!!!!!! Nem lehet vitás, hogy a zen  furcsa . Módszertana inkább tűnik a módszertan hiányának, mint aprókélosan kimunkált metodikának; különösen akkor, ha a buddhizmus más irányzatainak részletes gyakorlati instrukciógyűjteményeivel hasonlítjuk össze. Olyan érzésünk támadhat, mintha a zen eleve elutasítana minden általánosságot az individualitás végtelen változatosságának terepén, ahol rendre ki is csorbul bármely univerzális szabály, s csakis a spontaneitásban bízna. Ebben kétségtelenül van is valami, de jelen témánk, a ’kacu’ zengo, egy egészen másféle lehetőségre is felhívja figyelmünk. A 'kacu' váratlan, fülsüketítő ordítás, rikkantás, hanghatás. A zen történetekből számos vonatkozó esemény bontakozik ki előttünk: a tanító  kacu t vág tanítványa értetlen arcába, de olykor a tanítvány is  lekacuzza  mesterét, sőt, mindennek tetejébe még a mesterek is  odakacuznak  egyet-egyet egymásnak. Hogy mikor és miért, nos, nem igazán világos, de paradox módon van e

         „kan” – átjáró Jól ismert, az antikvitás óta a mai napig szívesen idézett kép, hogy érzékeink kapuk, amelyeken a külvilág beköszön a belső szobácskába. S valóban, egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogy mi otthon tulajdonképpen bent vagyunk és csak kinézünk a fejünkből a világba. A szoba ajtaját, ablakát szükség esetén akár be is lakatolhatjuk egy időre, lehúnyhatjuk a szemünk, befoghatjuk a fülünk és az orrunk, kizárva így a világot belülről, s akkor nincs átjárás. KAN Gáncs Nikolasz kalligráfiája És tényleg, ki ne ismerné azt a helyzetet, amikor egy tevékenység közben elkalandozunk, csináljuk ugyan tovább, megy minden a maga útján, de nem ott vagyunk már, kint, hanem saját belső világunkban időzünk, töprengünk, tervezünk, aggódunk, remélünk és így tovább, miközben a kezünk, a lábunk, sőt, az egész testünk végzi tovább a dolgát. Képesek vagyunk úgy átmenni egy forgalmas úton, hogy ha valaki a túloldalon megkérdezi, láttuk-e az autókat, akkor csak pislogunk tanácstalanul, mert

         "jume" - ál om Annyiféle álmunk van, s emellett oly sok értelemben használjuk ezt a kifejezést, annyi árnyalat kerül szinte azonnal elénk, ha utánagondolunk, hogy nem is győznénk egy szuszra felsorolni. Többféle álom van „földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”, hiszen ide sorolhatjuk az álmodozást, a képzeletet, a vágyainkat és a terveinket is. Nem feladatunk azonban most ezeket összegyűjteni, csak azzal foglalkozunk a továbbiakban, milyen észlélésre bukkanunk a szűkebb értelemben vett álmok köreiben, milyen esztétikai jellemzői vannak annak az élménynek, amikor álmunkban látunk, hallunk, érintünk, ízlelünk, szagolunk valamit. Mindennek jelentősége az, hogy az álom igen jó közelítést ad a művészi látásmód megértéséhez, amely nem egyszerűen látás, hanem sajátos láttatás is egyben. JUME Gáncs Nikolasz kalligráfiája Talán megütközést kelt a megállapítás, hogy álmunkban is észlelünk, hiszen egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy aki álmodik, alsz

         „moku” – néma csend Ha csendről van szó, többnyire a világ csendjét értjük rajta. Csendes a pihenő, csendes a tenger, csendes az éj. Van, amikor a világ csendje rajtunk múlik. A délutáni pihenőről az óvónénik gondoskodnak, a Szenteste nyugalmát mindannyian együtt teremtjük meg, a tenger azonban nélkülünk dönt arról, fodrózódik-e hulláma vagy sem. Ha azonban a csendről esik szó, a saját belső csendünkre is gondolhatunk, arra, amikor hallgatunk, vagyis nem adunk ki hangot, hogy valamit meghalljunk, hogy meghallhassunk valamit. Néha nincs is más választásunk, mint hallgatni: ha tombol a tenger, ordít a világ, akkor kénytelenek vagyunk meghallgatni, nem tudjuk belül túlharsogni. Ilyenkor azt gondoljuk, de jó lenne, ha kívül csend lenne, mint amikor itt a csendes pihenő ideje, vagy itt a Karácsony este, mert akkor belül is csend lehetne, de többnyire egyáltalán nem ez a helyzet. Ha az érzékek hallgatnak, szóra kap a belső beszéd . Anélkül tehát, hogy ne maradnánk csendben belü

       „rjóbó” – mindkettőt felejtsd! Ha a felejtésről és egy kettősségről  esik szó, nem feledkezhetünk meg Heideggeről, aki felhívta a figyelmet a felejtés kettős szerkezetére. S valóban, ha elfelejtünk valamit, akkor nemcsak az adott dolgot felejtjük el, hanem azt is, hogy elfelejtettük. Képzeljük csak el, mi lenne, ha nem így lenne és az elménk emlékeztetőt küldene arról, amit éppen elfelejtünk! Nem kellene sok idő, hogy szétrobbanjon a fejünk, hiszen semmitől sem lennénk képesek többé megszabadulni. A felejtés kettős szerkezete persze inkább szellemes meglátás, mint szabatos leírás, hiszen valamit (egy készséget is) elfelejteni nem egy konkrét esemény, hanem a felidézés, megvalósítás lehetőségének megszűnése, amelyre ráébredhetünk, ha olyan szituáció adódik, de ha nem adódik, rejtve marad. Nem elfejeltjük tehát, hogy elfelejtettünk valamit, hanem észrevétlen marad, hogy már nem tudunk élni egy addig számunkra mindig adott képességünkkel. RJÓBÓ Gáncs Nikolasz kalligráfiája E

        „csiszoku” – megelégedettség   Olyan kultúrában nőttünk fel, ahol a feladatok egy jó része csakis akkor oldható meg, ha elménket úgy fogjuk munkára, hogy tudatunkat nem az éppen bennünket körülvevő világ, hanem a megoldandó probléma tölti be. Márpedig a probléma megoldatlanságának ízét soha nem nélkülözzük, nekünk mindennapi kenyerünk az elégedetlenség . Több ez mint szokás, amelyet kényszerűen felvettünk: addikció , amely nélkül már szinte létezni sem tudunk a hétköznapokban, csak este, egy kis időre, csak a hétvégén, egy kis időre, csak a vízparton, egy kis időre, de még ez sem biztos. Az elégedetlenség persze olyan evezősor egy hajón, amely hátszél híján is messze repítheti egy kultúra gályáját. Csak éppen az evezősök pusztulnak bele. Ha azonban mindig ott az utánpótlás, akkor soha nem áll meg a menet, hiszen mindig elegendő gályarabot szállít a problémamegoldásra nevelő és azt folyamatosan megkövetelő intézményrendszer. A lehető legcsavarosabb helyzetbe azonban akkor