2
„kacu” – !!!!!!!
Nem lehet vitás, hogy a zen furcsa. Módszertana inkább tűnik a módszertan hiányának, mint aprókélosan kimunkált metodikának; különösen akkor, ha a buddhizmus más irányzatainak részletes gyakorlati instrukciógyűjteményeivel hasonlítjuk össze. Olyan érzésünk támadhat, mintha a zen eleve elutasítana minden általánosságot az individualitás végtelen változatosságának terepén, ahol rendre ki is csorbul bármely univerzális szabály, s csakis a spontaneitásban bízna. Ebben kétségtelenül van is valami, de jelen témánk, a ’kacu’ zengo, egy egészen másféle lehetőségre is felhívja figyelmünk.
A 'kacu' váratlan, fülsüketítő ordítás, rikkantás, hanghatás. A zen történetekből számos vonatkozó esemény bontakozik ki előttünk: a tanító kacut vág tanítványa értetlen arcába, de olykor a tanítvány is lekacuzza mesterét, sőt, mindennek tetejébe még a mesterek is odakacuznak egyet-egyet egymásnak. Hogy mikor és miért, nos, nem igazán világos, de paradox módon van ebben valami megnyugtató is: legalább nem merülünk el azonnal a mindent-értés langyos vízének unalmába. Induljunk azonban messzebbről.
 |
KACU Gáncs Nikolasz kalligárfiája |
A zen szertartásban, illetve, szűkebben a zazenben[1] a külső megfigyelő is felfedezhet egy csakis a zen irányzatokra jellemző jegyet: a keiszaku, vagyis a meditációt segítő, ébresztő zen eszköz, zen-bot használatát[2]. A meditáció során a szertartás vezetője a keiszakut körbe hordozza és szükség esetén határozottan használja is: erőteljes ütéseket mér a szerzetesek vállára, hátára. Ez azonban nem büntetés, nem megalázás, hanem – ám itt meg is állunk, mert itt válnak számunkra izgalmassá ez a sajátos cselekvés.
Éppenséggel beléphetnénk az értelmezés terébe, hiszen értelmezésre szorítva érezzük magunk, ha valamit nem értünk: miért üti meg a vezető a gyakorlókat? Annyira vonzó, szinte kínálkozik a magyarázat, amelyet az eszköz egyik magyar elnevezése sugall, ébresztő bot, hogy gyönyörű, egyenes vonalat húzhatnánk egészen a buddháig, amely kifejezés jelentése: „a felébredett”. Vagy: a hosszú mozdulatlan ülés embert próbáló gyakorlási forma, amelynek során a legkisebb testi esemény, mozdulat is frissítő hatású, ami közvetlenül tudatunkra hat, miként a hagyományosan fogyasztott tea is. És így tovább, de mégsem ebben az irányban haladunk tovább.
Emlékezzünk vissza arra, milyen hatása van egy erős csattanásnak még akkor is, ha számítunk rá! Bizonyára mindenki fel tudja idézni azt a testtartást és mimikát, amit ilyenkor felveszünk: a szemeink összeszűkülnek, az arcunk eltorzul, a gyerekek be is fogják a fülüket, mi inkább hátrébb hajolunk a felső testünkkel és kezeinket védekezésre készen megemeljük. A hanghatásra való várakozás nem éppen kellemes állapot, feszült és hosszú ideig tarthatlan, így bőven van közöttünk olyan, aki nem is bírja az ilyesmit és egyszerűen kimenekül a szituációból, jó messzire, s ha teheti, hallótávolon kívülre húzódik.
Ha elképzeljük a meditáció gyakorlótermét, a zendót, ahol szépen sorban ülnek a szerzetesek, s ahol a keiszaku körbejár, majd lesújt, külső szemlélői vagyunk az eseményeknek és a képzeletbeli csattanásoktól nem tartunk. Ha azonban ott ülünk a legteljesebb békében, csendben, ahová csak a külvilág halk neszei szűrődnek be, akkor a keiszaku keltett hanghatás elemi erejű, nem is szólva a tényleges ütésről, amelyet a nyakunkba kapunk.
Felkészülni lehet ugyan rá, bár nem testileg – mint ahogy mi felkészülünk a testünkkel, ha valaki petárdát gyújt a közelünkben –, hanem lelkileg, de hasztalan. A keiszaku mindenkor meglep. Ha nem lenne a zazen szertartásos kerete, tátva maradna a szánk a döbbenettel, mint egy meglepetés partin, ha az azzal kezdődne, hogy legközelebbi hozzátartozónk mosolyogva odalépne, surprise!, majd lekeverne egy hatalmasat: bumm.
Az ütés minden várakozást elsöpően váratlan. Fel lehet rá készülni, de hiába, mert a maga eredeti, brutális valójában minden előkészületet romba dönt, úgy döf szíven. Ténye és nem jelentése van: esemény. Akárhogyan is akarjuk értelmezni, nem tudjuk megragadni utólag sem. Átélésének megtörténte nem megszívlelésre, megfontolásra, netán meditációra javasolható téma, hanem tudatunk gyönyörűen mintázott, szépírással gazdagon teleírt belső lapjaira ejtett hatalmas fekete paca, maga a factum brutum, a hermeneutikai szingularitás.
És ezzel elérkeztünk a kacu világába, amely maga a nem-világ, a világ megszüntetettsége, az észlelés összeomlása. A kacu a sztentori hang, die Stimme, amely elhamvaszt minden mindennapit, maga az örök ünnepnap, a mennyek időtlensége, egyetlen teremtés előtti pillanatba sűrítve. Tükör, melyben önmagunk láthatatlanságát pillanthatjuk meg. Lehet beszélni róla (vegyük észre, az iménti mondatokban is értelmezünk, igaz, költőien, ami azért más kategória), de nem érdemes, mert az értés arra kísért, hogy megtakarítsuk a valós átélést, a tények és események fájdalmas, értelmezhetetlen, közvetlen hatását.
A zen kolostor, a maga módszeres napirendjével: a test öltött kacu. A zen módszertana éppen a fentiek lehetőségét teremti meg azzal, hogy olyan eszközt is alkalmaz, amely túl van az eszközhasználat kiszámítható és előre látható reguláin. A kolsotorban alig van váratlan esemény, de ami van, az olyan, amitől még a kőfalak is leomlanak.
Ám joggal kérdezhetjük végre, hogy mi a helyzet velünk? Hogyan lehet mindezt előidézni, ha egyszer nem vagyunk ott a kolostorban, a zendóban? Vegyük észre, igen jól állunk. A mi mindennapi, hangos és gyors világunk majdnem állandóan tálcán kínálja annak lehetőségét, hogy meglepjen bennünket. Csak éppen nem élünk ezeknek az átélésével: egy szemvillanás az egész mindig és már vissza is épültünk azzá, aki voltunk. Jó, ott ez a kis szakadás, de ezen már át is vitt a mi jól ismert időnk vízfolyamának sodrása. Semmi az egész, már a szívünk sem dobog, nem kapkodjuk tovább a levegőt, lecseng az ijedelem. Ugyan, ennyi se volt (kisujjpöccintés).
De ezzel végre elérkeztünk a zen esztétikai feladathoz: megragadni azt a pillanatot, amikor a világ kacut kiált! Milyen akkor? Hogyan jelenik meg? Tényleg folyik tovább a világ ideje? És mi a helyzet a mi tudatunkkal? Milyenek vagyunk ilyenkor mi magunk? Mi zajlik bennünk? Egyáltalán a mi tudatunk-e még akkor, ha azt sem tudjuk abban a pillanatban, hogy fiúk vagyunk-e vagy lányok? Átélni az eseményt, ahogyan a maga pőre valójában adódik és nem értelmezni: ez a feladat.
S végül, a „borítékolható kacut” a kihívások kedvelőinek ajánljuk: húzzanak fel egy jó hangos ébresztőórát, állítsák hosszú időre és merüljenek el valamilyen csendes tevékenységben, amíg csak megfeledkeznek az óra felhúzásáról…
[1]Ülő meditáció, amelynek gyakorlása minden zen iskola praxisának elengedhetetlen eleme. A szerzetesek egyenes sorokban, uniformizált kéz- és testtartásban, egységes öltözetben gyakorolják, teljes mozdulatlanságban.
[2]A Rinzai iskolák eszköze, a keiszaku (a másik elterjedt iskolában, a Szótóban kjószaku) egy viszonylag könnyű és vékony, ám széles lappal, markolattal kifaragott faeszköz, amely formájában inkább egy kardra, mint botra emlékeztet.