7

       „csiszoku” – megelégedettség 

Olyan kultúrában nőttünk fel, ahol a feladatok egy jó része csakis akkor oldható meg, ha elménket úgy fogjuk munkára, hogy tudatunkat nem az éppen bennünket körülvevő világ, hanem a megoldandó probléma tölti be. Márpedig a probléma megoldatlanságának ízét soha nem nélkülözzük, nekünk mindennapi kenyerünk az elégedetlenség. Több ez mint szokás, amelyet kényszerűen felvettünk: addikció, amely nélkül már szinte létezni sem tudunk a hétköznapokban, csak este, egy kis időre, csak a hétvégén, egy kis időre, csak a vízparton, egy kis időre, de még ez sem biztos.

Az elégedetlenség persze olyan evezősor egy hajón, amely hátszél híján is messze repítheti egy kultúra gályáját. Csak éppen az evezősök pusztulnak bele. Ha azonban mindig ott az utánpótlás, akkor soha nem áll meg a menet, hiszen mindig elegendő gályarabot szállít a problémamegoldásra nevelő és azt folyamatosan megkövetelő intézményrendszer.

A lehető legcsavarosabb helyzetbe azonban akkor kerülünk, ha azokban a kicsinyke időkben, amikor nem olyan megoldandó problémán töprengünk, amelybe kötelezően keveredünk állandóan, valami olyasvalamibe fogunk, amit mi magunk választottunk és amitől kis könnyebbséget, örömöt, feloldódást remélünk. A magunk választotta probléma édes, ahogya a keresztrejtvény a strandon épp olyan jó ízű, mint a fagyi.

Mindez világosan megmutatja, hogy nem a problémamegoldással mint olyannal van a gond, nem ez tesz bennünket megelégedetlenné, de még csak nem is az, ha egy probléma megoldatlan. A magunk választotta problémamegoldás, a hobbi, a játék, olyan boldogságérzetet tud adni, amit jól ismerünk és nagyon szeretünk. Szívesen mondanánk, hogy nincs is vele semmi gond, ha nem lenne vele gond.

Ezek a tevékenységek ugyanis nem változtatnak elménk működésén: úgy használjuk, ahogyan találtuk felnőttként. Az sem segít, ha szerencsénk van, mert a kötelezően megoldandó probléma és a magunk választotta probléma ugyanaz, vagyis a hivatás, amely ebben az értelemben hobbiként végzett bérmunka, tudományban és művészetben egyaránt. S ezzel el is érkeztünk az esztétikához.

A zen művészetek tanulása és gyakorlása a fenti sémából való kilépés gyakorlata is. Lényegében semmi egyébről nincsen szó, mint készséggé fejleszteni egy radikálisan új attitűdöt önmagunkhoz s ebben a megelégedettség kulcsmozzanat. A zen művészetek gyakorlásában, de még pontosabban, bármely művészet zen stílusú gyakorlásában a megelégedettség ugyanis nem passzivitás vagy lemondás az erőfeszítésről. Szó sincs ilyesmiről, hiszen a megelegédettség nem a gyakorlás feladásához vezet, hanem annak rendszeres és következetes műveléséhez. Ma ennyi időt gyakoroltam, de most megállok és mással foglalkozom, fejben sem viszem tovább a gyakorlást problémaként. A megelégedettség a gyakorlás befejeztével így helyet hagy annak az ezernyi más dolognak is, amellyel a világban találkozhatunk. Vagyis, a megelégedettség olyan attitűd, amely nemcsak egy adott művészet elsajátításához vezet el (hiszen nap mint nap gyakorlunk, akár csak tíz percet), hanem azt is lehetővé teszi, hogy az elsajátítás folyamata, a tanulás, ne szállja meg problémaként a tudatunkat. Ha valaki már lelkesedett valamiért egy ideig, aztán valami másért, aztán megint valami másért, nem nehéz talán meglátnia, hogy valójában nem azokhoz a dolgokhoz ragaszkodott, amelyek akkor annyira érdekelték, hanem egy attitűdhöz,  olyanhoz méghozzá, amely újra és újra más táplálékot követel. Lássuk be, ha nem váltunk attitűdüt és nem találjuk meg a megelégedettség kulcsát, örökre ugyanabban a működésben ragadunk, amit ráadásul nem mi választottunk, hanem a kultúránk.

CSISZOKU
Gáncs Nikolasz kalligráfiája

Akik szeretik a paradoxonakat talán már meg is fogalmazták e ponton magukban magukban a problémát (ez nagyon megy nekünk): ha a megelégedettség készség, akkor hogyan sajíthatjuk el?

Íme, a Rjóandzsi kis kútja, a felirattal: vare tada taru o siru, „tudom, mikor pont elég”. A felirat mintha tudásról beszélne, noha a siru (知) inkább bölcsességet jelent, nem intellektuális ismeretet. Ám legyen bár másról szó, nem valamely készségről, a felirat nem árul többet arról, mit is jelent ilyesmit tudni (vagyis, önmagáról is tudja, hogy mennyi a pont elég). Hogyan lesz tehát ez birtokunk?

Nos, nem közvetlenül nekifutva, vagyis nem problémaként viszonyulva hozzá, hanem éppen úgy, ahogyan bármilyen más készség kialakul magától egy tanulási folyamat során. Gyakorolni kell valamit, akármit, akkor, amikor erre és csak erre időt tudunk szánni és a gyakorlás végeztével nem töprengeni tovább, miként lehetne még jobban, még szebben, még hatékonyabban, még művésziebben megvalósítani azt annál, mint ahogyan éppen tudjuk. Ezt sokkal nehezebb megtenni, amíg lelkesek vagyunk és folyamatosan gyakorolnánk szívünk szerint, de ha mégis megtesszük, és ezen a módon gyakorlunk, akkor nemcsak az adott művészetet sajátítjuk el, hanem a megelédettség készségét is csiszoljuk. Ha pedig nem így gyakorlunk, hanem engedjük, hogy elménket megszállják a gyakorlás problémái akkor is, amikor nem gyakorlunk, akkor ugyan megtanulhatunk egy művészetet, de pont úgy működtetjük elménket, ahogyan azt felnőve a minket körülvevő kultúra hatására magunkban találtuk és használni kezdtük. Márpedig, mint tudjuk jól, ez a kultúra nagyon nem a megelegédettségről szól, hanem éppen az ellentétéről, a perfekcionizmus örök kihívásáról: work it harder, make it better, do it faster, makes us stronger. Ha pedig még a szabadidőnkre és a magunk választotta elfoglaltságra is ráteszi a kezét, nincs kiút.

A zen művészetek nagyon nehéz feladatot állítanak a gyakorló elé, de ez eleinte nem látszik, mert csalóka módon minden egyszerűnek, könnyednek tűnik, semmi virtuozitás, semmi megfejthetelenül bonyolult alakzat, csak néhány vonás, mozdulat, semmi az egész. Ám ha nekikezdünk, gyakran még évek után sem látszik, nemhogy az alagút vége, de az eleje sem. A letisztult egyszerűségnél nincs nehezebb, mert ez nem valamely probléma megoldása, hanem valami előre láthatatlannak és megfogalmazhatatlannak a megteremtése. Egy ilyen területen a problémamegoldó attitűd csődöt mond, mert nem megoldásra van szükség, hanem megvalósításra. A gyakorló nem tehet mást, mint hogy csinálja, csinálja, nap mint nap, s ha kitart, lehet, hogy egyszer csak megszületik valami. De nem ez a lényeg, nem az eredmény, hanem ami ennél is fontosabb: bizonyos, hogy a gyakorlás során megváltozik viszonya a gyakorláshoz és felfedezi a megelégedettség ízét.

Mindezek után ugyan milyen feladat lehetne adni? Szaporítsuk tovább a problémákat? Na, nem. Legyen tehát a feladat ennyi: keress példát arra, amikor a kiút talált meg téged, nem te találtad meg őt. Ha nem megy, mert nem találsz ilyet, akkor hagyd, hogy a kiút ebből ugyanúgy megtaláljon, ahogy korábban is megtalált talán, észrevétlen.