3
„kan” – átjáró
Jól
ismert, az antikvitás óta a mai napig szívesen idézett kép, hogy
érzékeink kapuk, amelyeken a külvilág beköszön a belső szobácskába. S valóban,
egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogy mi otthon tulajdonképpen bent vagyunk és
csak kinézünk a fejünkből a világba. A szoba ajtaját, ablakát szükség esetén
akár be is lakatolhatjuk egy időre, lehúnyhatjuk a szemünk, befoghatjuk a
fülünk és az orrunk, kizárva így a világot belülről, s akkor nincs átjárás.
 |
| KAN Gáncs Nikolasz kalligráfiája |
És tényleg, ki ne ismerné azt a helyzetet, amikor egy tevékenység közben elkalandozunk, csináljuk ugyan tovább, megy minden a maga útján, de nem ott vagyunk már, kint, hanem saját belső világunkban időzünk, töprengünk, tervezünk, aggódunk, remélünk és így tovább, miközben a kezünk, a lábunk, sőt, az egész testünk végzi tovább a dolgát. Képesek vagyunk úgy átmenni egy forgalmas úton, hogy ha valaki a túloldalon megkérdezi, láttuk-e az autókat, akkor csak pislogunk tanácstalanul, mert azt minden további nélkül fel tudjuk idézni, amire gondoltunk, de azt, amit az átkelés közben láttunk, holott bizonyára körülnéztünk, nem.
Másfelől,
korántsem ez a helyzet mindig, s egyáltalán nem úgy létezünk ekkor, mintha
menedékbe húzódva és onnan kilesve észlelnénk környezetünket. Nem bent vagyunk,
ahonnan kinézünk, hanem teljes egészünkben kint, a világban, a dolgoknál, a
tárgyaknál, az eseményeknél, még akkor is, ha éppen nem teszünk semmi egyebet,
mint hogy egy távoli hegyet szemlélünk vagy a csillagokra bámulunk. A szemünk
issza a látványt, mondjuk, ám sokkal találóbb lenne azt mondani, hogy mi
merülünk el a látványban, kint, ahogy mi oldódunk fel a hangokban, vagy akár az
illatokban, odakint s nem ezek lépnek be a mi belsőnkbe.
Bent
is vagyunk, kint is vagyunk s oly könnyedén siklunk át innen oda és onnan ide,
hogy nem is kellene talán erre több szót fecsérelni.
Vegyük
azonban észre, hogy amikor arról beszélünk, miként észlelünk, miként tevékenykedünk, egy harmadik módon létezünk. Viszonyulunk ehhez: reflektálunk. Olyan ez, mintha megállnánk
az átjáróban a kint és a bent között, hiszen ilyenkor szemügyre vehetjük azt, hogy
milyen bent, de azt is, hogy milyen kint lenni. Igaz, súlyos árat fizetünk
ezért, mert eközben se kint, se bent nem vagyunk: nem mennek a dolgok, nem
tudjuk zökkenőmentesen folytatni a tevékenységet, amelyet éppen végzünk,
megakadunk és csak tehetetlenül meredünk a kezünkre, másfelől, a belső tevékenykedés
sem megy csak úgy tovább, a fantáziálás, a tervezés, az aggódás, a reménykedés folyama ugyanúgy
megakad ilyenkor egy időre, mint a külső tevékenységé.
Reflektálva
azonban azt is észrevehetjük, hogy a kint és a bent, de a közöttük lévő átjáró is
csak egy metafora. Csak átvitt
értelemben vagyunk bent és kint, nem úgy értjük ezt, hogy amikor kibújunk
önmagunkból, akkor hátrahagyunk valamit, amibe aztán visszabújunk és begyűrődve
ott bent belső életet élünk, ahogyan azt is csak átvitt értelemben mondhatjuk,
hogy az átjáróban ragadunk egy ideig, amikor reflektálunk. Márpedig a
metaforák ugyan hasznos eszközök, hiszen segítségükkel könnyebben
megragadhatunk valamit, ami a maga valójában teljesen mefoghatatlannak tetszik,
ám mégiscsak eszközök. Ha átveszik az uralmat, akkor szem elől téveszthetjük a
célt (vegyük észre, ez is metafora; mintha tényleg nem lenne menekvés tőlük!).
Szokás mondani például, hogy akinek kalapács van a kezében, mindent szögnek lát. Vagyis, a metaforák átformálhatják a helyzetet, amelynek megragadásához és megértéséhez segítségül hívtuk őket.
Ám mi
mást tehetnénk? Hogyan lehetne önmagunkhoz úgy közeledni (ez is metafora), magunkat
úgy szemügyre venni (metafora), úgy kezelni (metafora), úgy problematizálni (ez már jobb, nem tűnik metaforának, legalábbis első pillantásra, pedig az ez is, de idegen eredetű kifejezésként máris
absztraktabb dimenzióba léphetünk át), úgy tematizálni (ez egészen jó), úgy beszélni magunkról
(még jobb), hogy közben nem azt nézzük, hogy kint vagyunk-e vagy bent, esetleg az átjáróban?
Nos, a
Rinzai hagyomány kóan[1]
gyűjteményeinek egyike, a Nincs-kapu-átjáró, japánul Mumonkan[2].
Az összetett kifejezés három tagja, a kínai eredet okán, nem alkot úgy mondatot, ahogy más nyelvek igényelnék, nem fejez ki állítást s az sem derül ki, hogy az elemek egyáltalán viszonyban
állnak-e egymással. E cím a gyűjtemény első magyar nyelvű kiadásának
fordításában, Kapujanincs átjáró[3].
Ha a metaforáktól nem is szabadulunk általa, e fordítás egy egészen másféle átjáró
keresésére ösztökélhet bennünket.
A kulcsot ehhez az adhatja meg, hogy felismerjük, milyen könnyedén képesek vagyunk attitűdöt váltani, vagy másképpen is megfogalmazva, milyen könnyen megy a váltás, milyen simán képesek vagyunk így vagy úgy használni elménket, mennyire pofonegyszerű más jellegű tudatállapotokba kerülnünk: tevékenykedünk, majd elkalandozunk, visszatérünk a tevékenységhez, megállunk és reflektálunk a folyamat egészére, majd ismét elkalandozunk, aztán visszatérünk a tevékenységhez (amúgy feltűntek a metaforák ebben a passzusban?).
Márpedig, ha
észrevesszük a váltást, az valami más,
nem a kintibe merülés, nem is a bentibe, de nem is reflexió. Ilyenkor egyszerűen
jelen vagyunk egy pillanatra, amikor pedig nem vesszük észre a váltást, akkor
nem vagyunk jelen, ennyi az egész. És most érkeztünk el a zen esztétikához.
A zen
művészetek művelése ugyanis nem vak elmerülés a tevékenységben, nem flow, ahogyan ez a művészi tevékenység
során gyakran megélhető, mivel a gyakorló minden másra is nyitott marad, észleli
környezetét, így nem kell szólongatni és a vállát rázogatni, ha értésére
akarunk adni valamit. A zen művészet gyakorlása, vagy még pontosabban, a
művészetek zen stílusú gyakorlása épp ennyire nem belső kalandozás, day dreaming, amikor a rengeteg gyakorlás, a rutin, a
professzió akár már úgy is képes a kezet, a szemet, a testet vezetni, hogy oda
sem kell figyelni többé és lehet közben akár valami egészen másra gondolni.
Végül, a zen művészetek gyakorlása közben a jelenlét a születő műnél, a kezünknél,
a lábunknál, egész testünknél, a környező világnál, a belső világnál még csak nem
is reflexió, mert nem akad meg a tevékenység, nem tartunk távolságot attól,
amit éppen teszünk, hanem minden a lehető legtermészetesebben folyik tovább.
Végül
pedig következzen a feladat!
És itt a meglepetés: ha idáig értél olvasóként, már meg is csináltad a feladatot, túlmentél rajta! De folytasd az olvasást, és akár itt is nyakon csípheted a metaforát, ebben a szövegben magában! Ha újraolvasod az egész szöveget, figyeld a zárójeleket! Mert a döntő: ahogyan észreveszed egy szövegben az átvitt értelmet, anélkül, hogy elveszítenéd a mondat értelmét, ez kell, semmi egyéb, jelen vagy és meg is van a kapu nélküli átjáró! Ez lesz majd a fő feladat a művészetek gyakorlása közben is: jelen lenni. Méghozzá anélkül, hogy a születő mű értékével vagy értéktelenségével, sikerültségével vagy hibájával egy fikarcnyit is foglalkozni kelljen.