5

        „moku” – néma csend

Ha csendről van szó, többnyire a világ csendjét értjük rajta. Csendes a pihenő, csendes a tenger, csendes az éj. Van, amikor a világ csendje rajtunk múlik. A délutáni pihenőről az óvónénik gondoskodnak, a Szenteste nyugalmát mindannyian együtt teremtjük meg, a tenger azonban nélkülünk dönt arról, fodrózódik-e hulláma vagy sem.

Ha azonban a csendről esik szó, a saját belső csendünkre is gondolhatunk, arra, amikor hallgatunk, vagyis nem adunk ki hangot, hogy valamit meghalljunk, hogy meghallhassunk valamit. Néha nincs is más választásunk, mint hallgatni: ha tombol a tenger, ordít a világ, akkor kénytelenek vagyunk meghallgatni, nem tudjuk belül túlharsogni. Ilyenkor azt gondoljuk, de jó lenne, ha kívül csend lenne, mint amikor itt a csendes pihenő ideje, vagy itt a Karácsony este, mert akkor belül is csend lehetne, de többnyire egyáltalán nem ez a helyzet. Ha az érzékek hallgatnak, szóra kap a belső beszéd. Anélkül tehát, hogy ne maradnánk csendben belül is, anélkül, hogy ne függesztenénk fel a belső beszédet, nem lesz csend, hiába is a csendes pihenő, a Karácsony, de még a tenger csendje is. A hallgatás így, legalábbis a mi nyelvünkön, önmaga feltételét is megnevezi: a hallgatáshoz hallgatás kell, és saját csendünk rajtunk múlik.

A hallgatásnak, a befogadásnak tehát belső feltételei vannak, amelyek teljesítése ugyan ránk van bízva, mintha azonban mégsem a mi kezünkben lenne az irányítás. Ha az érzékek csak duruzsolnak, ha csendes a világ, azonnal megindul a közvetítés önmagunktól önmagunknak a belső rádión, amelyet nem hogy kikapcsolni nem tudunk, de még csatornát váltani is nehezen. Radio Gaga belső adásában, a valaki, aki szeret minket, mi magunk vagyunk, s mindig szívesen hallgatjuk, ha hozzánk beszél, számára mindenkor megteremtjük a csendet, különösképpen, hogy ellenállhatatlan is a hangja.

Ha valóban csendet szeretnénk, hogy meghalljuk a világot, vagy ami még fontosabb, hogy meghalljunk másokat, a kapcsoló hasztalan keresgélése helyett érdemes megpróbálni valami mást. És most érkeztünk el az esztétikához, mert a gyakorlat érzékeinket mozgósítja.

Nos, vegyük észre, hogy a belső rádióadásnak éppen úgy vannak érzéki sajátosságai, mint másvalaki beszédének, amelyet kívülről hallgathatunk. A szavak hangzókból állnak és hangzók igen jellegzetes érzéki jellemzőkkel bírnak. Itt vannak például a sziszegőek: szóval, szavalva, szeretve, szerte-szórva. Vagy a szó végén: válasz, eresz, csipesz. De a szavak (szavak, tényleg, szisz) közepe is sziszeghet: aszály, beszéd, muszáj. Még ott is feltűnhetnek, ha dúdolgatunk, : someone still loves you (szisz, szisz, szisz).

Most dőlj hátra, néz erre a kalligráfiára itt alább és várj egy keveset. Ha megszólal a belső hang, figyeld meg, hogyan bukkannak fel a sziszegő hangok!

 

MOKU
Gáncs Nikolasz kalligráfiája

Nos, mi történt? Kimaradt az adás? Kikapcsolt a rádió? Egy tétova mondat megszólalt (szisz!), majd félbeszakadt (szisz). Indult még egy szisz, de ez is azonnal lecsengett? Szisz és „a többi néma csend”?

A beszéd jelentés nélkül puszta érzéki esemény. Zenélünk, ha ritmikusan sziszegünk, nem verbális információkat közlünk másokkal, vagy, a belső adásban, magunkkal. Ha így hallgatjuk magunkat, a szintaxis maga alá gyűri a szemantikát, a szerkezet a jelentést, a forma a tartalmat. S amikor beállt a csend, elnémultunk, végre meghallhatjuk egy másik hullámtartományban működő vevőkészülékünk hangját is: az érzékek duruzsolását.

A hangoknak, mint érzéki eseményeknek lehet jelentése, de nem szükségszerűen és, ami a legfőbb, nem önmagukban van értelmük. Mi lenne a jelentése a szél zúgásának, az ablak zörgésének, az eső csepegésének? Vagy akár egy autó erősödő majd halkuló zajának? Lehet jelentésük (itt az ősz, nincs rendesen becsukva az ablak, megint esik, ki jár erre?), de a világ a sziszegő és a susogó hangokon kívül nem ad mást nekünk, minden egyebet Blabla Rádió sugározza. 

Végül, a gyakorlat: legyen a héten pár adásszünet, rádiócsend, hogy megszólaljanak az érzékek és megszólalhasson a világ a maga minden jelentést megelőző hangján!