1

       „mu” – nincs!

Alighanem furcsa az észlelés kapcsán azzal foglalkozni, amit nem észlelünk, ami nincs az észlelésben. Ha tág értelemben vesszük ezt, akkor el is veszítjük a talajt a lábunk alól, hiszen az észlelés mint olyan mindenkor aktuális, itt és most, a jelenben zajlik, így beláthatatlan és parttalan mindaz, ami éppen nincs benne, ami nincs éppen itt és most, mindaz, amit éppen nem észlelünk.

Nem ebben az irányban keresgélünk azonban tovább, hanem, még mindig csak közelítésként, egy pillanatnyi figyelmet fordítunk olyasmire, ami ugyan benne van az észlelésben, csak éppen nem vesszük észre, így könnyen úgy tűnhet, mintha mégsem lenne benne. Ilyenek azok az észleletek, amelyekkel egyáltalán nem foglalkozunk, ha valamire, egyetlen dologra, nagyon odafigyelünk. Ilyenkor úgyszólván nyoma vész az érzékelhető világnak, mintha nem is létezne, mert figyelmünk fókuszában csakis egyetlen tárgy áll.

Ha azonban jobban megnézzük (most arra gondolok, hogy odafordulunk saját észlelésünk felé és megvizsgáljuk azt), nem ragadjuk meg helyesen jellegzetességeit, ha azt állítjuk, amire nem figyeltünk oda, ami nem áll a fókuszban, az nem is volt benne észlelésünkben. Valójában ott volt, igaz, perifériálisan, vagyis, nem a reflektorfényben, ahogyan az olvasó most, ebben a pillanatban is folyamatosan észlelheti környezetét, noha figyelme középpontjában az éppen olvasott szöveg áll. Ha visszatekintünk, felidézhetjük a periférián észlelt eseményeket, noha nem mindent és nem is mindig. Elég gyakran megesik az is, hogy rá is kényszerülünk erre, például akkor, amikor rákérdeznek: „nem hallottad, amit mondtam?”.

Még egy lépés tehetünk azonban, mert, s ez az igazán meglepő, ténylegesen is észlelünk olyasmit, ami nincsen benne észlelésünkben úgy, ahogyan az észlelt dolgok és minőségek nyilvánvalóan benne vannak, akár a fókuszban, akár a periférián észleljük őket.

Nos, és ezzel már a zen felé is fordulunk egyúttal, a japán tusfestészet egyik jellegzetessége, hogy ugyan látszólag a fekete vonások dominálnak a képen, mégis, ezek lényegében csak arra szolgálnak, hogy általuk a háttérként szolgáló üres, fehér felület megmutatkozhasson. Másként, a kép valódi témája a háttér, a foglalat, az, amiből az ábrázolt alak előlép. Ezzel még sokat foglalkozunk később is, nemcsak a festészet, de a kalligráfia, sőt, a zen kertek kapcsán is.

MU
Gáncs Nikolasz kalligráfiája

Hogyan? Hogy lehet ez? Nem a dolgok, a kert kövei, az ábra, vagy a tekercskép felirata számít, hanem valami más, ami maga nem is látszik közvetlenül? Hiszen mi nem ilyen módon észlelünk! Ha körülnézünk magunk körül, számos dolgot láthatunk, könnyedén sorba, számba, leltárba vehetjük őket. A dolgokat látjuk, nem? Ami nem dolog, nem látható, nem is ábrázolható, nem lehet ránézni, nem?

Igen, így van. De vegyük észre, hogy miközben ezt tesszük, egyáltalán nem fordítunk figyelmet arra a térre, amelyben az észlelt tárgyak elénk kerülnek. A dolgok a térbe ágyazódnak, ám ennek az ágyazódásnak az „ágya” maga láthatatan, vagyis nincs ott úgy, ahogyan a dolgok láthatóan benne vannak. Úgy tűnik, nem észleljük a perifériát, mert csak a fókuszra figyelünk, ám mégis képesek vagyunk arra, hogy elmozdulva a fókuszból, megpillantsuk mindazt, ami ott van az észlelés mezsgyéjén. Ha képesek lennénk arra, hogy elmozduljunk a tárgyaktól, akkor megpillanthatnánk azt, ami tárgyak mezsgyéje, ami közöttük húzódik észrevétlenül.

Képzeljük csak el, milyen lenne, ha a tárgyak extrém módon a közöttük és közöttünk lévő tér (ez a „között” japánul: ma) nélkül bukkanának fel? Felismerhetetlenné válna észlelésünk s valamit ugyan minden bizonnyal átélnénk, ám azt észlelésnek nemigen nevezhetnénk. Még plasztikusabban, egy másik észlelési módusz, a hallás felé fordulva: nem lennénk képesek dallamot észlelni, ha nem lenne üres zenei tér, csend, a dallam egy-egy hangja körül, mert minden dallamhang egy merő zsongás lenne, s ugyanerről lenne szó a látásunk esetén is.

Mindazonáltal nagyon furcsa azt állítani, hogy éppen a nincs teszi lehetővé, hogy valami egyáltalán észlelhető legyen, pedig az észlelésben éppen ez a helyzet. Olyan tapasztalatról van szó, amelyet bármikor meg is figyelhetünk, ha képesek vagyunk csak egy pillanatra is távolságot tartani az észlelések bennünket mindenkor magával ragadó örvényétől, nem elmerülni ebben a dolgokhoz tapadva, vagyis, ha képesek vagyunk máshogyan is nézni, mint ahogyan mindig nézni szoktunk.

A gyakorlat a következő tehát: nézz körül, de ne a tárgyakat figyeld, hanem a teret, amely közöttük minden kétséget kizáróan ott van (illetve, nincs, hiszen ez nem a tárgyak módján létezik)! Vedd észre, hogy a dolgok és közötted húzódó tér is pontosan észlelhető, holott nincs benne semmi, amit észlelhetnénk! Ellenőrizd: ugye, nem hozzágondoljuk, hanem látjuk a „között”-et? Látnunk is kell, mert simán átsiklunk két ember között, oldalazva, ha nagyon sietünk!

Milyen módon kell tehát alakítanunk szemléletünkön, hogy észlelhetővé váljon a dolgok megjelenését lehetővé tevő üres tér? Milyen módon kell a kalligráfiára nézni ahhoz, hogy észlelhetővé váljon a papír üressége, amelyből a fekete vonalak előlépnek? Mi történik a világgal, hogyan jelenik meg számunkra, amikor nem a dolgokat, hanem a közöttük lévő teret észleljük?

De menjünk még tovább! Milyen módon kell az éppen témánkul szolgáló kalligráfiára, a 'mu'-ra pillantanunk ahhoz, hogy azt is megragadhassuk, ahonnan jelentését megértjük? Honnan lép elénk az, hogy "mu"? Honnan értjük meg azt, hogy "nincs"? Mi a tere mindannak, ami elénk kerül?

És ezzel megérkeztünk. Vajon megpillanthatjuk-e saját tudatunk üres terét, amelyben a tudattartalmak, azaz a gondolatok, érzelmek, észleletek, érzetek szünet nélkül áramlanak, méghozzá olyan erős vonzással, hogy szinte képtelennek érezzük magunkat arra, hogy ne velük, hanem a felbukkanásukat lehetővé tevő üres térrel, magával a tudattal foglalkozzunk? Észrevehetjük-e tudatunk dolgainak „között”-jeit?