6

       „rjóbó” – mindkettőt felejtsd!

Ha a felejtésről és egy kettősségről esik szó, nem feledkezhetünk meg Heideggeről, aki felhívta a figyelmet a felejtés kettős szerkezetére. S valóban, ha elfelejtünk valamit, akkor nemcsak az adott dolgot felejtjük el, hanem azt is, hogy elfelejtettük. Képzeljük csak el, mi lenne, ha nem így lenne és az elménk emlékeztetőt küldene arról, amit éppen elfelejtünk! Nem kellene sok idő, hogy szétrobbanjon a fejünk, hiszen semmitől sem lennénk képesek többé megszabadulni.

A felejtés kettős szerkezete persze inkább szellemes meglátás, mint szabatos leírás, hiszen valamit (egy készséget is) elfelejteni nem egy konkrét esemény, hanem a felidézés, megvalósítás lehetőségének megszűnése, amelyre ráébredhetünk, ha olyan szituáció adódik, de ha nem adódik, rejtve marad. Nem elfejeltjük tehát, hogy elfelejtettünk valamit, hanem észrevétlen marad, hogy már nem tudunk élni egy addig számunkra mindig adott képességünkkel.

RJÓBÓ
Gáncs Nikolasz kalligráfiája

Ez óhatatlanul olyan érzetet kelt, mintha a felejtés valami vesztség lenne, de ennek jótékony hatása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ne őrizgessük felesleges dolgok mérhetetlen sokaságát, mint ahogy Nietzsche antikvárius kultúrája teszi. A felejtés és a kettőség fogalmának, illetve írásjegyének összekapcsolása a zen hagyományban más kontextusba ágyazódik, de a művészetek gyakorlását témaként véve jól hozzáilleszthető az eddigiekhez. 

A művészet kapcsán igen gyakran előkerül egy kifejezés egy velős kifejezés, amelyet jól ismerünk: szép. Amikor elhangzik, megfogalmazódik, fogalomként felbukkan valaki elméjében, akkor is megtörténik az, ami állandóan megtörténik: ítélkezünk. Még pontosabban, szépnek ítélünk valamit. Ha arra hajlunk, hogy leszámítsuk azt az esetet, amikor udvariasságból mondjuk valamire, hogy szép (vagy finom, klassz, ügyes és a többi), akkor sem ússzuk meg az ítélkezést: olyannak ítéljük az alkotót, a létrehozót, azt, aki valamit mutat, mint akinek nem lehet megmondani az igazat, vagy, ami még kellemetlenebb, olyannak ítéljük magunkat, mint aki nem mondhatja meg az igazat az adott helyzetben. Sőt, még ez is csak a felszín, mert ha nem mondjuk meg az igazat udvariasságból, konfliktuskerülésből, akkor is már ott rejlik a tárgyi ítélet: az a valami egyáltalán nem szép.

Íme, a kettősség: szép és nem szép, és íme itt vagyunk mi magunk, akik nem csak azt nem vesszük észre, amit elfelejtettünk, hanem még azt sem, amit állandóan gyakorolunk, amely képességünkkel állandóan élünk. Nem vesszük észre, hogy folyamatosan ítélet hozunk, mindenhol, mindenkor, mindennel, még magunkkal kapcsolatban is (és vegyük észre, az ítélkezésről is ítélet hangzik el, itt, ni, a fenti sorokban).

Ítélkezésre ítéltettünk? Ráadásul, különös kegyetlenségből a saját magunkról hozott ítéleteknek egyszerre vagyunk kiszabói és elítéltjei is?

Persze, felmerül a kérdés, hogy mi ezzel a baj? Az ítéletek mögött értékek hálózata húzódik (talán nem is szükséges hozzátenni, észrevétlenül), amely értékrend érvényesítése nélkül összeomlana a kultúra, káoszba fulladna a társadalom. A mindenkori másik, mások, a közösség szempontjából az ítéletek,  mint az értékrend érvényesítése, szükséges és jó (ez is ítélet).

Ha azonban önmagunkhoz is ítélezve viszonyulunk, vagyis valamely értékrend alapján magunkat ilyennek és szerencsére nem olyannak, vagy emilyennek, de sajnos nem amolyannak ítéljük, ráadásul úgy, hogy észre sem vesszük, azért az elég nyugtalanító nem? Egyrészt, ki tudja, honnan származó, talán inkonzisztens, talán ad hoc, jóváhagyás nélküli értékeket is magában foglaló értékrend alapján ítélkezünk magunkról, amelyet még saját individuális tapasztalataink is deformáltak és kiegyensúlyozatlanná tettek, másrészt, hiába hivatkozunk az értékrend védelmében a közösség érdékére, ha az olyan egyénekből képződik, akik nincsenenk tisztában azzal, milyen értékrend alapján ítélik meg magukat.  

De hagyjuk a társadalmat és a társadalom jólétét és maradjunk csak magunknál és még csak nem is az életben, az éles helyzetekben, hanem szűkítsünk le mindent a művészet gyakorlása közben megfogalmazott ítéleteinkre. Vegyük észre, ha a saját alkotásunkat minősítjük, akár szépként vagy szimplán rondaként, akkor egyúttal magunkról is ítélkezünk. Másfelől, ha nem ítéljük meg a saját magunk által létrehozott művet, mozdulatot, eredményt, akkor ebben a vonatkozásban mentesülünk magunk megítélése alól is. De lehetséges ez? Képesek lehetünk arra, hogy ne ítéljük meg azt, amit létrehozunk? Vagy tényleg képtelenek lennénk arra, hogy elfelejtsük a kettőségeket, ez szép, na, az aztán minden, csak szép nem, ez ügyes, az meg, jaj, de béna. Pedig olyan egyszerűnek tűnik a megoldás: mindkettőt felejtsd! Rjóbó, s akkor nem ítélsz és nem ítéltetsz önmagad által sem. 

Köszönjük szépen, mondani könnyű ezt, de megvalósítani?

Nos, álljunk meg és térjünk vissza a felejtés témájához. A magunk tevékenységének megítélése kapcsán a nyelvtani alak így fest: szép lett, hú, nem lett szép, ez ügyes volt, ez nagyon béna volt és így tovább (ha tevékenység közben ítélsz, nem a tevékenységben vagy, hanem a „közben”). Vegyük észre a múlt időt. Ám a tevékenység folyamában nem arról van szó, hogy nem vesszük észre, ítélkezünk, hanem egyszerűen nem ítélkezünk. Nem véletlenül mondjuk, hogy belefeldekeztünk abba, amit csinálunk, mert eközben nem vettük azt sem észre, hogy nem éltünk az ítélkezés lehetőségével, vagyis nem érvényesítettük a háttérben húzódó értékrendet (ez az ítélet is múlt idejű, hiszen nem vagyunk benne a tevékenység folyamában).

Nem kell akarni, egészen pontosan, nem akarni kell, hogy ne ítélkezzünk, mert felejteni sem lehet akarattal (gondolj a feladatra, ami így szól: ne gondolj a zöld elefántra!). Felejtsd el, mondjuk, és arra gondolunk, hogy ne csináld, de még csak eszedbe se jusson, holott az utóbbira nem lehet senkit sem utasítani. Vagy: aludj el, amivel nem arra akarjuk kényszeríteni a szegény kisgyermeket, hogy tegyen komolyabb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy elaludjon, mivel tudjuk, hogy akarattal nem lehet elaludni. Ám ha nem így, hogyan? Nos, ugorj fejest a folyamba és merülj a víz alá, a többi majd jön magától, észre sem fogod venni, vagy ha mégis („hé, elfelejtettem minősíteni magam”), akkor bukj le gyorsan ismét!

És utólag mi lesz? A tevékenység folyamában nem ítélkezünk, rendben, de utána?

Majd kiderül, ha előbb fejest ugrottál! Mert vegyük észre, megint megfogalmaztunk egy problémát, amelyet már előzetesen meg szeretnénk oldani, kívül helyezkedve a helyzeten! S ahogyan az elalvás problémáját sem ébren kell megoldani, mert úgy nem lehet, úgy ezt sem, vagyis kívül helyezkedve a helyzeten. S szintúgy, elfelejteni is úgy lehet valamit, ha nem tartjuk észben a dolgot, azaz megfeledkezünk arról, hogy el akarjuk felejteni. Csak ismételni tudjuk: ugorj fejest!